Mitől vagyunk emberek? Mondhatjuk, leginkább attól, amit emberi elmének nevezhetünk. Az emberi elme hihetetlen szerkezet, amelyet nagyszerű dolgokra tudunk felhasználni, különösen, ha ismerjük is, hogyan használhatjuk. Hiú lények lévén kevésbé szeretünk tudomást venni azonban arról, hogy mik az árnyoldalai, amelyekkel hasonló hatékonysággal árthatunk is, vagy csak látszattevékenységekbe vesztegethetjük el valós lehetőségeink. Pedig rengeteg negatív jelenségtől kímélhetnénk meg mind magunkat, mind másokat, ha szembenéznék azzal, hogy elménk nemcsak tisztánlátásra, de ködösítésre, nemcsak felismerésre, de öncsalásra egyforma hatékonysággal képes.

Amikor életünk végső vezérlő elvei irányulnak valótlan, ésszerűtlen, beláthatóan az igazsággal ellentétes dolgokra, akkor beszélünk tévhitről. És sajnos az ember a tévhitekhez ugyanolyan erősen hajlamos ragaszkodni, mint a legmagasztosabb eszmékhez. A tévhitek legvégső maximája pedig a vallás és a hit öncsalása maga, a méltatlanul felmagasztalt spiritualizmus fertője.

Dédelgetett hitbéli hazugságai védelmében az emberiség a vallásszabadság és a vélemény-nyilvánítási szabadság elvei mögé bújik, hogy aztán onnan támadhassa mások hitét, vallását, véleményét, paradox módon, miközben figyelmen kívül hagyja azt, hogy vannak helyes ismeretelméleti alapelvek, amelyeken keresztül ezek igazsága összehasonlítható és eldönthető lenne. De ha ennek eredménye a hittel magával való konfrontáció, akkor az ember hajlamos inkább elmenekülni az ezzel való szembenézés elől. Pedig a hit maga a végső tévhit. És eredménye a végső céltévesztettség.

A blogot azért írom, hogy lerántsam a leplet a spiritualizmusról magáról, bemutassam a téveszmék működését és hatását konkrét példákon keresztül, valamint rávilágítsak mindennek az öncsalás jellegére. Bár ehhez példának célba veszek olyan közösséget, amely mindez példaértékkel tökéletességre vitte, ezt nem azért teszem, mert egy másik, jobban működő közösség jobb lehetne, hanem hogy magának a közösségszervező erőnek az abszurditását emeljem ki. 

A tévhit a legkiválóbbakat is megkísérti, hatása elől nincs kibúvó. Ellenállni neki csak komoly munkával és szembenézéssel sikerülhet. Ami viszont az érintettek számára érthetően nehéz, akárcsak a felismerést követően az emiatti szégyenérzet takargatása, és a válaszadás nehézsége, a magyarázkodás kényszerével küszködés, amikor valakit szembesítenek azzal, hogy “de hát korábban te is elhitted”! Pedig nem lenne mit szégyenkezni, sajnos a megismerés útja a tapasztalatok rögein át vezet.

Ezt a szembenézést kívánom elősegíteni, és egyaránt kívánom azokat megszólítani, akik ennek a folyamatnak az elején se tartanak, azokig bezáróan, akik soha nem is fognak tévhitükben meginogni, a csalás védőbúrájával önhitten örökre lezárva elsötétült elméjüket.

Az üzenetem az, hogy az igazság megismerése ugyan küzdelmesebb a hit, pontosabban tévhit kényelmével szemben, de az elemző gondolkodást nemcsak ennek engedve felfüggeszteni, hanem újraindítani egyaránt lehet, és hogy ez jó dolog. Remélem, sokakban meghallgatásra talál. Akikben meg nem, nos, azokkal szemben meg remélhetőleg egészséges ellenállást alakít.

Empirikus és empatikus üdvözlettel: a Doktor,
Dr. Havassy Dániel, kutató, „a végső igazság szakterületén”