A belső bizonyosság az, amikor valamit amiatt, hogy az korábban erős érzelmi reakciót váltott ki belőlünk, nem kérdőjelezünk meg, semmilyen további egyértelmű ismeret birtokában sem.
Gyakran emelik ki a hívők Bibliára támaszkodó körkörös érvelését, mint annak az okát, hogy hívőkkel nem érdemes vitázni. Azonban van egy mélyebben fekvő ok, amelyet gyakran figyelmen kívül hagynak ezen a ponton: ez a belső bizonyosság, amely lehetővé teszi azt, hogy valaki a józan, elemző gondolkodását szándékosan felfüggessze hitelvei kulcselemei kapcsán, és helyette az azzal kapcsolatos előreformált gondolkodási sémákat építse be gondolkozásába.
Egy hívő a legritkább esetben mondja azt hitbizonyosságáról, hogy átgondolva minden érvet és ellenérvet valószínűsítette azt, hogy például a Biblia Isten szava. Ha a körkörös érvelésük tovább nem tartható és egyértelmű cáfolatra kerül egy vitában, gyakran mondják: „akkor sem tudom elfogadni, amit mondasz, mert belül érzem, hogy a Biblia az igazság”, függetlenül attól, hogy ismeretelméletileg szinte eldönthetetlen, milyen tekintetben, illetve mely pontokban és azok milyen értelmezésében az. De nem baj, akkor is igaz, mert csak és kész, szól az érvelés végső menete. Az elsődleges ok az egyén számára a hitelvek mögött tehát egy belső érzelmi állapot, a külső körkörös érvelés pedig csak egy másodlagosan erre épített séma: ennek figyelmen kívül hagyásával valóban nem érdemes hívőkkel vitázni. Annak pedig, aki ezt megteszi, ezt az érzelmi magot kellene kihívnia, nem a külső páncélt döngetni.
Ha a hívő kifogy az érvekből, egy másik jellemző dolog részéről az érzelmekre való apellálás egy visszakérdezéssel, hogy például „te soha nem érezted Isten jelenlétét?” A megtérés kapcsán erőteljesen ki is hangsúlyozzák, hogy az nem egy gondolati belátás, hanem egyszerűen egy döntés, ismétlem, egy egyszerű döntés Jézus Krisztus mellett. Ugyan kiemelésre kerül a tanításokban, hogy egyúttal nem is érzelmi állapot. De a döntést követően erős érzelmi szálak kiépítése akkor is elkezdődik, sőt ez már gyakran magában a döntésben is megfogalmazódik. A „szeretlek Istenem” és „hálát adok néked” alapvető formulák az imában. És bár elviekben egy láthatatlan valóságról, Istenről van szó, és ezt így is élik meg, a gyakorlatban a szeretet és a hála nem választható el az Isten kizárólagos képviselőjének tartott egyházról, Bibliáról, illetve az egyházi vezetőktől. Sőt. Ha a gondolatot végigvisszük, végső soron feléjük irányul és róluk van szó.
A hitelvek a gondolkodás egységesítéséről szólnak, és emberek egy szervezetben történő összefogásáról. Látszólag nem emberek, hanem egy emberek feletti elv áll a hitelveken túl, de a működésben és az egyházak közötti ellentmondásokban lelepleződik a valóság. Hisz a hitelvek értelmezési keretét minden esetben egy Isten szócsöveként funkcionáló klérus képviseli, aki jogot formál az ihletettségre és az erőforrások „teokratikus”, magyarul diktatórikus felhasználására. A közösség pedig az egyén döntése után számos további gondolati ékkel támasztja alá a kialakult meggyőződést, hogy a választott utat egyirányúvá tegye. „I have decided to follow Jesus, no turning back, no turning back”, énekli boldogságot mímelő mélabús önfeladást hipnotizálva tagjaiba az ausztrál Hillsong, melódiába erőltetett rímtelen mozgalmi refrénjében. „Innen már tudod, hogy nincs visszafordulás?”, tette fel kérdésként a Hit Gyülekezete csinovnyikja a megtérő imát bevezetendő. De már miért ne lenne? Miért ne lehetne az embernek egy korábbi vélekedését átgondolnia, meghaladnia, és feladnia? De itt már hamar villantanak a kezdetben szelídséget és szeretetet mímelő hívek farkasfogakat báránybőr gúnyájuk kámzsája alól. Segíti őket ebben a Biblia, Pál apostol gátlástalan fenyegetőzései, amelyeket nem félnek maguk sem megfellebbezhetetlen félelemkeltő eszközként használni. A saját szent szövegeikben vannak reménytelenül elveszetten megbélyegezve.
A hit, a hitelvek és a spiritualitás a nagy szavak és a leplező pátosz mögött nem más, mint az ember legbelsőbb lelki és közösségformáló igényeinek parazita módon történő kihasználása, kizsákmányolása. Nemrég egy egész különkiadás jelent meg a HVG-ben a spiritualitásról. (HVG Extra: „Pszichológia: miben hiszünk?” címmel, a „tudomány” megtévesztő fejléce alatt, 2013/04. szám. A szerzők elkötelezettségét jobban körüljárva helyenként azért kilóg az elfogultság jól leplezett lólába. Pont a HVG!) A cikkek beállítódása teljesen egyoldalú, egy tudomány leple alatt elkövetett reklám a spiritualitás számára. Részlehajlással felejtkezik el megemlíteni a spiritualitás negatív vonásait, habár ismerten szép számmal vannak neki. Érthetetlen, miért jó az egyáltalán az egyetemi humán értelmiség egy rétegének, hogy a spiritualitást reklámozza? Vagy csak kurrens politikai trendhez szeretne igazodni opportunista módon?
A belső bizonyosság, az erős meggyőződés nem erény. Az elemző gondolkodás szándékos felfüggesztésében semmi tiszteletreméltó nincsen. Hogy azt mondjuk, tiszteljük mások hitét, az inkább annak a beismerését jelenti csak, hogy túl erősen kötődött megrögzöttségekkel meglehetősen kis valószínűséggel lehet bármit is kezdeni.
